Ebben a témakörben az elhunytak üzenetei találhatóak
|
||
|
||
---------------------------------------------------------------------------------------------
A meghalt férj megjelenik feleségének
A következő példát is egy érintett, ebben az esetben egy özvegy mesélte el nekem személyesen. 1990. szeptember 23-án egy a Straubing melletti Bogenból való, Gertrud Reisch nevezetű asszony hívott föl, és számolt be először telefonon, majd később írásban is az élményeiről, aztán ezt fűzte hozzá: Íme, az élményem Úgy igaz, ahogy élek, hogy így történt meg. Még a nevemet is megírhatja, ha közli. Sokkal nyugodtabb lettem azóta, hogy beszéltem Önnel (Weingartenben kérésen föl engem) És mégis oly sok mindent hallanék még szívesen öntől. Kár, hogy olyan messze lakom Weingartentől. A következő történt: 1990. június l-én egy háborús sebesülés késői következményeként, 65 eves korában tüdőembóliában meghalt Reisch asszony férje. Reisch úr már több éve munkaképtelen volt háborús sérülése miatt, és felesége önfeláldozóan ápolta őt. A férje volt életének egész tartalma A házaspárnak nem voltak gyermekei. Ezért Reisch asszony fájdalma és magánya hatalmas volt Nem tudott mit kezdeni: férje halálával Rendszeresen kijárt a temetőbe. Amikor július végén egyszer ismét sírva ment haza a temetőből, valami nagy erővel egy játéküzletbe hajtotta őt, ahol még sosem volt, és amelyről azt feltételezte, hogy csak ajándéktárgyakat tart. Ténylegesen azonban folyóiratokat is árultak. Rasch asszonyt belsőleg valami arra ösztönözte, hogy a folyóiratosztályra menjen, és ott egyetlen folyóiratot vegyen meg, az Astro-Woche-t. Reisch asszony egyáltalán nem ismerte ezt a folyóiratot, és korábban sosem érdeklődött az asztrológia iránt. Hazaérve az asztalhoz ült, és felütötte a folyóiratot Tekintete egy nagy feliratra esett. A gyász megterhelj a holtakat. Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy az Astro-Woche mint folyóirat számomra is teljesen ismeretlen, és a következő cikk szerzője csakúgy Az írás így hangzik: A túlvilág kutatás legújabb fölismerései azt mutatják: A gyász megterheli az elhunytakat telefonhívásként hat rájuk. Az elhunytak számára súlyos teherré válhat "odaát" hozzátartozóik fájdalma és kétségbeesése. Ez az eredménye a német Pszi-professzor, a torkenweiler-i Dr. Werner Schiebeler vizsgálatainak. A túlvilágról jövő üzenetekben ismételten ugyanarra a panaszra bukkant: A hátramaradottak mély, tartós gyásza még sokáig akadályozza a lelket, miután elhagyta a testét. Aztán egy hosszabb tanulmány következik szó szerinti idézetekkel ebből a brosúrából, és mindez rendkívül ügyesen összeállítva. Magam sem csinálhattam volna jobban. Egy bizonyos Dr. Wilhelm John írta alá, aki számomra teljesen ismeretlen. A tanulmány átolvasása után Reisch asszony így számol be: Nem tudom leírni, mi ment végbe bennem, amikor ezt a cikket elolvastam. Igyekeztem kevesebbet sírni. - Kb. 10-14 nappal később, már augusztusban, de a dátumra nem emlékszem pontosan, maga a férjem jött hozzám. Kb. hajnali 4 óra volt. Hallom, hogy nyílik az ajtó, felébredek, és azt gondolom, hogy álmodtam ezt, mivel egyedül lakom a házban. Ugyanebben a pillanatban valaki az ágyamra ül, karjaiba vesz, erősen megszorít és megcsókol, úgy, ahogy a férjem tette minden este, mielőtt ágyba ment volna, amikor még élt. Fölkiáltok: 'Kedvesem, itt vagy velem! De nem, hiszen te halott vagy!' Ugyanebben a pillanatban látom az arcát, noha sötét volt. Mindkét kezemmel utánakapok, és megérintem az arcát. De ő egyre jobban távolodik tőlem, egészen az ágy lábáig. Közben látom, hogyan húzódik a hús az arcáról, minél inkább távolodik tőlem. De a kezemben nincs semmi. Hirtelen eltűnik, és én kinyújtott karokkal ülök az ágyamban. Nem szólt egy szót sem. Ezen az éjszakán már nem tudtam elaludni. Nem tudtam megnyugodni, sírtam, és ismételten azt kérdeztem a férjemtől: 'Miért nem vittél magaddal?' Mindig megígértük egymásnak, ha egyikünk meghal, hamarosan elviszi a másikat, ha lehetséges. Úgy tűnt nekem, mintha olyan szorosan tartott volna, hogy egyáltalán nem akar elengedni, és mintha nagyon szomorú lenne. De ez csak egy érzés volt bennem. Mondani nem mondott semmit. Ezen élmény és az újonnan szerzett tudás ellenére Reisch asszonynak még sokáig nehezére esett, hogy legyőzze gyászát, és elengedje a férjét. (forrás: hititok.hu Részlet a gyászhatása az elhunytakra c. könyvből)
---------------------------------------------------------------------------------------------
Üzenet a halottól - megtörtént esemény
A szemlátomást ideges, de csinos, harmincas nő a kezét tördelte. A rendőrségi irodában sem nyugodott meg. Kapkodva vette a levegőt, mint aki futva jött idáig: Nézze, felügyelő úr, az a valaki nem tréfált. Már a harmadik éjszaka jelent meg nekem álmomban, és nagyon konkrét dolgokat mondott. Ön nevezheti kísértetnek, vagy ahogyan akarja. De az a halott, mert halott, ugye? nagyon komolyan beszélt hozzám. Nem akart megijeszteni, inkább olyan érzésem volt, hogy a segítségemre számít. Pascal felügyelő töprengve nézte a nőt, aki mellesleg tetszett neki. Ő is harmincöt felé járt, elvált, se kutyája, se macskája. Néha ordítani tudott volna a magánytól. Közben persze az ügyről sem feledkezett meg. Valami élénken mozdult a fantáziájában. No igen, azok a gyermekkori kalandok Dél-Amerikában. A szülei ott dolgoztak, ő pedig naphosszat varázslók és vajákosok, szellemidézők és csodatévők között ténfergett. Elleste, amit elleshetett. - Szóval, a szellem mondta önnek, hogy a veje ölte meg? - Igen. Nem ismerem a nevét, sohasem láttam azelőtt. Tényleg halott lenne? És miért engem zavar éjszakánként? Pascal fényképeket vett elő. Madame Gilbert habozás nélkül rámutatott az egyikre: - Ő az. A vejét emlegette, hogy meg akarta szerezni az üzletét. A veje örökölte a vállalatot. - Így van. Duchamel úr, a textilgyáros Pascal még a jegyzeteibe nézett. De a mi szakértőink azt jelentették, hogy az öreget infarktus vitte el, azért nem is lett bűnügy. - Nekem azt mondta, a veje éjjel megijesztette, ettől esett össze és halt meg. - Nehéz lenne ezt az ön tanúvallomásával bizonyítani mondta Pascal gyorsan. - Mit gondol, ha fölkeresem Duchamel vejét és elmondom neki, mit tudok, valahogyan reagál majd? kérdezte a nő. Ha sikerül csapdába csalnunk, ön lecsaphatna rá. Pascal már tudta is a módját. A halott vejével való nagy találkozásra a cég háza előtt került sor. Pascal és emberei a kocsiban, a lehallgatóberendezések mellett ültek. A mikrofon Gilbert asszony ruhája alatt rejtőzött. Amikor végre a vő nagydarab, brutális arcú férfi kijött az épületből és a luxuskocsijához ment, mintha az aszfaltból nőtt volna ki előtte a törékeny, sápadt nő. - Az apósa azt üzeni, hogy várja önt odaát. Ezt küldi és fölmutatta a halott ingét, amit azon az éjszakán viselt. A férfi döbbenten nézte, miközben az asszony tovább beszélt: - Minden éjjel eljön hozzám, és elmondta már, ön hogyan okozta a halálát. Biztos benne, hogy hamarosan találkoznak. Az az éjszakai ijesztés igazán nem volt szép dolog öntől, uram. A vő csak tátogott, végre megjött a hangja: - Kicsoda ön és mit akar? - Hiszen mondtam, ő küldött magáért. Arra kéri, majd vegye föl az ingét, amikor eljön önért. Az is nagy ijesztés lesz, és ön is itt hagyja ezt a világot. A férfi ekkor nem bírta tovább, megragadta Gilbert asszony vállát és ordítani kezdett: - Hagyjanak békén! Még most is látom a szemét! Úgy nézett, de úgy pedig akkor már üveges lett a szeme, mintha vádolna. Minden éjjel elém áll, ebben az ingben. Üvöltve ébredek és verejtékben úszom.Nem bírom tovább! Miért is tettem meg, istenem, miért? Pascal felügyelő lassan kiszállt az autóból. Nem sietett. Mire odaért a síró férfihoz, már kezében volt a bilincs. Az asszony tiszta arccal, felhőtlenül mosolygott a férfira: - Senki más nem hitt volna nekem, ha azzal állítok be a rendőrségre, hogy éjjelente egy kísértettel társalgok. - Én hittem, mert én olyan vagyok. Pascal szerényen mosolygott. De ami azt illeti, az öreg Duchamel is tudta, kihez kell mennie. Örökké hálás lehetek neki, hogy összehozott bennünket mondta és poharát koccintásra emelte. (forrás: nana.hu) |